„Az igazság egyértelműen a magyaroké” – mondta a szlovák történész, akinek felnyílt a szeme

Hirdetés

Hogyan reagál az egyszeri szlovák muzeológus, ha rádöbben, hogy egész életében központosított hungarofób agymosás áldozata volt?

Interjú Zuzana Falathovával

Nem tipikus felvidéki történet Zuzana Falathová – vagy ahogy bemutatkozik, Falath Zsuzsi – története.

A negyedrészt magyar, ám erről húsz évig semmit sem tudó lányt a szlovák történelemszemlélet fokozatosan lelepleződő hazugságai és a nacionalizmus ábrándította ki Szlovákiából – az igazságkereséséhez a kezdő lökést pedig magyar párja adta meg. Zsuzsival, Pozsony Városi Múzeumának legújabb kori történelem kurátorával Budapesten találkoztunk.

–  Babucs Zoltán, akivel a Felvidék 1938-as visszacsatolásáról szóló könyve somorjai bemutatóján találkozott, azt mondta nekem, hogy ön szlovák – a neve mégis magyar.

Hirdetés

–  Igen, negyedrészt, a nagypapám révén tényleg magyar vagyok, de erről húsz évig a családban szó sem esett – bár hogy csak negyedrészt, abban nem lehetek biztos, hiszen a területen igen kevert a népesség. A család aranyosmaródi ágából származó Benkovics Károly például Budapesten volt főerdőmérnöki tanácsos. Nagyszombatban születtem, Farkashidán nevelkedtem – nagypapám még magyar gimnáziumba járt Érsekújváron, sőt az ő nagyszülei nem is tudtak szlovákul. Én meg nem hallottam magyar szót a családban. De a párom, aki magyar, mondta, hogy ez egyáltalán nem ritka itt, a Felvidéken.

–  Mikor kezdett érdeklődni a magyarok iránt?

–  Bár a szlovák iskolában is csak arról tanultunk, hogy a magyarok ezer évig hogyan nyomták el a szlovákokat, engem mindig érdekelt a múlt. Gyűjtöttem mindenféle régiséget: jelvényeket, kitüntetéseket, régi dokumentumokat, újságokat, könyveket, fényképeket, sűrűn jártam a levéltárakba. Jelentkeztem a pozsonyi Comenius Egyetem muzeológia szakára, s Pozsonyban is folytattam a gyűjtögetést, így találkoztam a barátommal, akinek ott van régiségkereskedése. Az ő ajánlására olvastam egy könyvet a magyarok második világháború utáni kitelepítéséről, ami nagyon megrázott, s később fokozatosan kiderült számomra, hogy sok mindent ferdítve vagy sehogyan sem tanultunk a történelemórákon.
Hirdetés

–  Nem tanultak a kitelepítésekről?

–  Nem. A németekéről egy kicsit, de azt meg ugye a csehek csinálták, abban a szlovákok vétlenek… Később, már az egyetemen végeztem egy kérdőíves kutatást is erről, magyarok és szlovákok körében. A magyarok féltek róla beszélni, a szlovákok meg nem tudtak a dologról, s nem is akartak tudni – a huszonötből ketten reagáltak nyitottan az új ismeretekre. Később, ahogy egyre több mindent megtudtam, egyre inkább láttam, mennyi hazugságot tanultunk a szlovák-magyar történelemről.

Hirdetés

–  Nyilván mindenki kicsit a saját szájíze szerint interpretálja a dolgokat…

–  Szerintem szinte száz százalékig a magyaroknál van az igazság. A szlovákok totális hazugságot interpretálnak a mai napig, és nagyon csalódott voltam, amikor erre rájöttem. Ha legalább igyekeznének egy kicsit közelíteni az álláspontjukat a valósághoz, és felelősséget vállalnának a múltbeli dolgokért, lenne esély megbékélésre, és kialakulhatna valamiféle partneri viszony.

–  Nem is lát erre irányuló szándékot?

–  Eleve a magyarok és szlovákok között tabutéma a történelem a mindennapokban. Irritál, hogy szlovákokkal, akárhány diplomájuk is van, nem lehet erről beszélni, s van az a szint, ahol már meg sem hallgat, akárhány diplomája is van az illetőnek. A közoktatással nagyon sok szlovák emberbe beleoltják az ellenszenvet a magyarok iránt – sok szlovákkal beszéltem, akik mondták, mennyire utálják a magyarokat, de nem nagyon volt rá érvük, hogy miért. Legfeljebb sztereotípiákat mondtak: a magyarok nagyképűek, fennhéjázók, elnyomtak minket, satöbbi.

–  Ha a tankönyvek szerint a szlovákok az őslakosok az egész országban, mégis mi a magyarázatuk arra, hogy ennyi magyar él délen?

–  Arról is van mindenféle teória: betelepítette őket Horthy és hasonló meredek dolgok. A Felvidék déli részének visszacsatolásáról van ugyanakkor emlékük, a nyolcvanadik évfordulón két szlovák barátom is posztolt, hogy sosem feledik a „magyar megszállást” – ez egyébként újabb feketepont a szemükben, hogy a magyarok ünnepelve fogadták a bevonuló Magyar Királyi Honvédséget. A turócszentmártoni nagygyűlés századik évfordulóján volt egy nagyobb állami ünnepség – ekkor mondta ki a Szlovák Nemzeti Tanács az elszakadást Magyarországtól –, és nem értették, hogy a magyaroknak ez nem ünnep, hanem gyásznap. A páromnak azért segítettem ennek megfelelően berendezni a kirakatot, amit egyesek be akartak törni, még fenyegető telefonokat is kapott miatta.

Hirdetés

–  A cseheknél pedig állítólag egyre erősebb a nosztalgia az egykori Osztrák–Magyar Monarchia irányába, a szlovákoknál nincs ilyesmi?

–  A liberálisabb szlovákok egy része az első, azaz a két világháború közötti Csehszlovák Köztársaságba vágyódik vissza, a másik oldal viszont az 1939 és ’45 közötti klerikofasiszta Tiso-féle önálló szlovák állam felé kacsingat. Olyannal nem találkoztam, aki a Monarchiára pozitív előképként tekintene, bár a barátom állítja, hogy ismer több ilyet is, de bennük is inkább Habsburg-nosztalgia ez, s amint a magyarok szóba kerülnek, már elhatárolódnak. Regionális identitás sincs, a Visegrádi Együttműködésről is csak azok hallottak, akik aktívan foglalkoznak a politikával, a magyarokra nem divat szövetségesként gondolni.

–  Milyen volt ebben a környezetben rádöbbenni a származására, vagy épp előállni azzal, hogy magyarszimpatizáns?

–  Rendkívül furcsa érzés volt, s egyben nagy meglepetés is. A környezetem eléggé idegenkedve fogadta. Komoly támadások értek a legközelebb állóktól is, az egyik legjobb barátom például lenemzetárulózott. Vagy éppen egy régiségbörzén kérdezett rá a származásomra undorral a hangjában egy idős szlovák néni, amikor meglátta a piros-fehér-zöld karkötőmet. Bár ez utóbbi nem tűnhet valami szörnyű támadásnak, nekem nagyon rosszul esik az ilyesmi.

De elég keményfejű vagyok, s amióta tanulmányoztam a magyar történelmet, rádöbbentem, hol az igazság. Budapestet már csak régiségkedvelőként is jobban szeretem Pozsonynál, szebbek és nagyobbak a régi épületek, meg több is van belőlük. A barátom rokonsága miatt évente úgy ötször megfordulunk itt, karácsony tájékán, meg Szent István-napkor is.

A fürdőket is nagyon szeretem. Most egyébként sok magyar barátom van, ők nagyon jó emberek, örülnek nekem, és nincs a részükről semmilyen nyomás, hogy így vagy úgy legyek magyar, rám van bízva, milyen mélységében kutatom fel vagy azonosulok a saját gyökereimmel. Szokták mondani, a szlovákok és a magyarok tejtestvér népek, sok a hasonlóság, de azért érzek különbségeket is: a magyarok alapvetően szívélyesebbek, vendégszeretőbbek, a szlovákok zárkózottabbak, frusztráltabbak.

–  Hogyan fogadták a munkatársai ezt a nem mindennapi hozzáállást? S egyáltalán, milyen egy másik igazság ismeretében egy szlovák múzeumban dolgozni?

Forrás: avilagtitkai.com


Hirdetés

Hozzászólások: