Annyi nőnek van elege a férfiakból, hogy a leszbikusok országa lehetnénk

Jócskán elmúltam 20 éves, amikorra tagadhatatlanná vált előttem, hogy leszbikus vagyok. Pedig addigra túl voltam én már sok mindenen: kiskoromtól fogva rajongva szerettem a tanárnőimet, bizseregve néztem a tévében a Xénát, szuperközeli barátságaim voltak lányokkal, és ha két kiscsaj csókolózni kezdett a diszkóban, az egyikük tuti én voltam. A fiúkkal való, egyébként nem is kevés randizási kísérleteim viszont rendre érdektelenségbe torkolltak. Mégis miért esett le ilyen sokára az, ami ennyire nyilvánvaló? És miért nem vagyok ezzel egyedül, különösen a nők között?

Egy ideig egyszerűen fel sem merült bennem, hogy ne lennék heteró. Az, hogy nekem a srácok fognak tetszeni, és majd férjem lesz, az élet magától értetődő rendjének tűnt – nem is tudtam arról, hogy egyáltalán létezik más opció. Egy olyan társadalomban, amely a heteroszexualitást jelöli ki normaként, mindenkiről az az alapfeltételezés, hogy a tőle különböző nemű emberekhez vonzódik, amíg elég bizonyíték nem lesz az ellenkezőjéről. Hát én évekig gyűjtögettem a bizonyítékokat, hogy aztán egytől egyig mindet kimagyarázzam: volt a fejemben egy bíró, aki sehogy sem akart pontot tenni az ügy végére. Azt viszont, hogy ez a belső tárgyalás közben mennyi mentális energiát emésztett fel, csak utólag értettem meg, amikor a tagadásaimat már nem lehetett tovább fenntartani.

Nem ő volt az igazi
„Soha nem lehet túl fiatalnak lenni ahhoz, hogy buzi legyél, de ahhoz igen, hogy meg tudd érteni a rendszer működését” – mutat rá egy furcsa kettősségre Abigail Fenton, a The Overtake egyik szerzője nemrég megjelent cikkében. A helyzet ugyanis az, hogy sok meleg, leszbikus, biszexuális (röviden LMB) ember már nagyon korán, a tízes évei elején megérzi az azonos nemű emberek iránti vonzalmát, de ezt nem igazán tudja értelmezni, így az egymástól elszigetelt élményekből még sokáig nem áll össze a kép. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a gyerekek, kamaszok tapasztalatait amúgy is hajlamosak megkérdőjelezni, bagatellizálni, érvényteleníteni a felnőttek, akik ezzel a reakcióval sokszor akaratlanul is hozzájárulnak a heteroszexualitásra irányuló nyomás fokozódásához.

Én, mondjuk, el sem jutottam odáig, hogy egy felnőttel merjek beszélni erről, mert jó gyerek akartam lenni, és nagyon féltem attól, hogy majd nem fognak szeretni, ha leszbikus vagyok. Minek borítsam ki őket, amíg nem biztos? Így okoskodtam, de ez azt is jelentette, hogy kis híján magamra maradtam a szorongásaimmal. Szerencsére a barátaimmal tudtam diskurálni a bennem kavargó kérdésekről, de valahogy mindig arra jutottunk, hogy csak azért nem jöttek be eddig a srácok, mert még nem találkoztam az igazival. Görcsösen kapaszkodtam ebbe a vékony szálba, ami a normális és ismert világhoz fűzött: az, hogy leszbikusként éljek, ugrásnak tűnt a semmibe.

A nemi előítéletek is szerepet játszanak
Bár nem könnyű erről adatot gyűjteni, Fenton szerint úgy tűnik, hogy többen vannak azok a meleg férfiak, akik már kiskamaszként ráeszméltek a többségitől eltérő szexuális irányultságukra, míg a leszbikus nők jellemzően inkább fiatal felnőttként realizálják az azonos nemű emberek iránti vágyaikat. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy a leszbikus vagy biszexuális lányokra nemcsak a homo- és bifóbia van hatással, hanem a szexizmus is, ezért nagyobb kihívást jelent számukra, hogy képesek legyenek kritikusan viszonyulni a kötelező heteroszexualitáshoz, majd meghaladni azt. Sokáig talán észre sem veszik, hogy odavannak egymásért, vagy hogy az azonos nemű hírességek, tanárok, edzők, barátok iránti rajongásukba mennyi vonzalom és romantikus érzés vegyül. Miért?

#1 A férfiakkal mindenkinek nehéz
A lányokat máig úgy neveli a szűkebb és tágabb társas közegük, hogy ne legyenek túl magas elvárásaik a férfiakkal szemben: teljesen rendben van, ha nőként sok érzelmi és szexuális energiát tesznek a kapcsolatba, és alig kapnak vissza érte valamit – írja Fenton. Az, hogy nehézségeik vannak a pasikkal, már-már szükségszerű, hiszen mind tudjuk, hogy az „igazi férfi” egy kicsit érzelmi analfabéta, miközben persze aranyszíve van, csak nem tudja kimutatni. A nő feladata, hogy a szörnyetegben meglássa a szépet, hogy megszelídítse a férfiban tomboló vad ösztönlényt, hogy jobb emberré tegye a partnerét, aki néha agresszív, néha piál, néha szeretőt tart, de hát mit is tehetne, hiszen férfi.

A teljes cikk a divany.hu oldalon olvasható