Amikor utoljára találkoztam az édesapámmal…

Hirdetés

Amikor utoljára találkozhattam az édesapámmal, megéreztem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom. Nem sokkal azt követően el is ment… Örökre.

Pedig nagyon sok mindent szerettem volna még megbeszélni vele…

Nem is megbeszélni, inkább csak beszélgetni. Leülni vele egy pofa sör mellé, és beszélgetni egy nagyot.

Az életről, a házasságról, a nőkről, a pénzről, a munkáról…

Bármiről.

Vagy egyszerűen csak ülni egymás mellett. Csendben. Az is annyira csodás lenne…

Sohasem történt ilyen, és erre már nincs is többé lehetőségem…

Egy fantasztikus Ember volt az Édesapám. Nagyon zárkózott, kemény ember volt. Éppen ezért sohasem tudta igazán kimutatni az érzelmeit…

Hirdetés

Ma már tudom, hogy ez mennyire nem egyedi eset. Hogy mennyi férfinak jelent ez kihívást. Hogy nem tudja kimutatni az érzelmeit. Pedig mennyire szereti a családját, a párját, a gyermekeit…

Sokáig haragudtam is rá ezért, amíg meg nem értettem, de aztán rájöttem, hogy szeret ő, csak nem tudja kimutatni.

Ezért úgy döntöttem, hogy akkor kimutatom én felé.

Egyszer amikor felmentem hozzá, a szemébe néztem, és azt mondtam neki:

– Nagyon szeretlek drága Édesapám, és köszönöm szépen mindazt, amit kaptam tőled! Köszönöm, hogy az Édesapám vagy!

Mindezt felnőtt férfiként, életemben először. Akkoriban már elmúltam harminc.

Sohasem feledem, ott állt velem szemben a konyhában, és mint egy esetlen tinédzser, mindent kiejtett a kezéből, hebegett-habogott, nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

Erre odaléptem hozzá, és magamhoz öleltem.

Akkor már kisebb volt, mint én. Éreztem, hogy még mindig zavarban van, de megnyugszik a lelke közben.

Ugyan nem volt ereje viszonozni (nem is vártam el tőle), de éreztem, hogy ez a pillanat nagyon fontos volt neki. Nekem is. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.

Hirdetés

Aztán minden alkalommal, amikor felmentem hozzá, és nem volt otthon, fogtam egy darab papírt, és kiírtam a konyha asztalra ugyanezeket a szavakat:

– Nagyon szeretlek drága Édesapám, és köszönöm szépen mindazt, amit kaptam tőled! Köszönöm, hogy az Édesapám vagy!

A papírok rendre minden alkalommal eltűntek, mire újra mentem. Azt hittem kidobta őket.

Majd egyszer, amikor ismét felmentem hozzá, ő nem volt otthon, de ott volt az összes papír, amikre írtam neki az idők során, egymás mellett, az ablakpárkányon felállítva, a székkel szemben, ahol mindig üldögélt…

Ezek szerint mégsem dobta ki őket. Ezek szerint mégis fontosak voltak neki ezek az apró üzenetek.

Ezután nemsokkal történt, hogy utoljára találkoztunk. Amikor utoljára láthattam. Megéreztem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom. Nem sokkal azt követően el is ment… Örökre.

De előtte még egyszer, utoljára elmondhattam neki:

– Nagyon szeretlek drága Édesapám, és köszönöm szépen mindazt, amit kaptam tőled! Köszönöm, hogy az Édesapám vagy!

Hirdetés

Nem láttam többé. Elment. Örökre. De az emléke itt van velem ma is, és itt is marad mindörökre. És végtelenül hálás vagyok, hogy kimondhattam neki mindezt. És, hogy ő volt az Édesapám…

Ezzel a néhány gondolattal csak arra szeretném biztatni mindannyiunkat, hogy mutassuk ki mindig a szeretetünket a számunkra fontos embereknek, és mondjuk el, hogy milyen fontosak nekünk, mert sokszor sokkal többet jelent mindez számukra, mint ahogy mi ezt gondolnánk…

Ráadásul sohasem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük meg mindezt…

Ne feledjétek, mindig a MOST a legjobb alkalom, hogy kimondjuk: Szeretlek!

Éppen ezért ne várjatok vele, tegyétek meg MOST!

Szeretettel,
Péter

Hirdetés

Hozzászólások: